2007-09-13

"Vedd el tőlem e keserű poharat..."

JC kilépett az irodaház kapuján, és hunyorgott párat, ahogy a lemenő nap gúnyt űzött a szeméből. A téren felállított óra délután hatot mutatott, de ő úgy érezte, mintha legalább éjfél lenne.

Már mások is mondták, hogy annyit dolgozik, mintha valamiféle "időkibővítő készüléke" lenne. Az ilyen kijelentéseken csak fanyarul mosolyogni tudott, főleg akkor, amikor a havi fizetése pár nap alatt tűnt el nyomtalanul a bankok és biztosítók örökké éhes szivacsában. Otthon is várták a pénzt, és persze mást is - mégiscsak ő volt a családfő, akitől a biztonságot várja a família, ő volt az önkéntes pszichológus, tanácsadó, lektor és minden egyéb, amire épp szükség adódott.

Furcsa - gondolta lassan baktatva az egyre szélesebb utcák felé - mintha mindenhol csak rá lenne szükség. Mindenhol olyan természetesnek veszik, hogy csak füttyentenek és ő máris ugrik... Az irodában is ki tudja, hány ember hátáról veszi le a feladatok súlyát, az állítólagos barátai és rokonai is csak addig barátok és rokonok, amíg cipeli nekik a dobozokat és megoldja helyettük az életük bajait.

De mintha tőle senki sem kérdezné meg, mi a baj... Jó, persze, kérdezik - mert ez szokás ebben a furcsa világban. Három szó, egy kérdőjel - ez olyan természetes nekik, mint az evés vagy az ürítkezés, de arra már senki nem kíváncsi , mit akar a megrágott csirkecsont vagy a vécécsésze...

JC észre sem vette, hogy komor gondolatai közepette valami meglódult a világban - mintha gyorsabban sötétedett volna, alatta pedig szaladni kezdett az út, körülötte névtelen, arctalan tömeg sodródott tova ebben a furcsán rendezett káoszban... Aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy már újra egyre szűkebb utakon, utcákon lépked, és talán mégsem körülötte gyorsult fel minden, hanem ő "sétált át" pár napon észrevétlenül.

Megnézte a zsebében a digitális pórázt, a régebben folyamatosan rosszkor kiabáló mobiltelefont - nincs nem fogadott hívás, nincs üzenet. Furcsállta ugyan, de valamiféle boldog megkönnyebbülés ömlött végig a lelkén. Körülpillantott és máris tudta, hová vezették öntudatlan érzékei. A kis öbölnél állt, az ő kis öblénél, ahová szinte csecsemókora óta mindig úgy tért vissza, mintha hazamenne. Csendben leült, levette a cipőit és a zoknikat gombóccá gyűrve tette beléjük. Aztán a vízbe lógatta a lábait, ő maga pedig hanyattfeküdt a szeptemberi ég alá, a fázós fűszálak közé.

Először, életének harminchárom éve alatt, úgy érezte, nem szomorú többé. Mintha mázsás súlyt vettek volna le a hátáról, a lelkéről.

- Sajnálom - mormolta magának - de most nem fog menni. Túl gyenge vagyok, nekik pedig túl késő.

És ahogy végre lehunyta a szemét, úgy aludt el, ahogy ebben az életében még soha. A lelke most először nem csusszant ki a testéből, hogy titkon rendet tegyen az emberek világában, nem segített le macskákat a fáról, nem állított le hadihajókat, nem indított újra szíveket. A test és a lélek, végre együtt, egyszerre szuszogott, egyenletesen, mint a szívdobbanás.

Az alvó test körül megrezdült a levegő, a víz tetején apró fodrok kéltek. Aztán hirtelen, gyorsabban egy pillantásnál, egyetlen hatalmas széllökés támadt - mély sóhajjal, egyetlen másodperc alatt ért körbe a gyámoltalan bolygón.

A nyomában nem maradt semmi emberi - sem házak, sem autók, sem maguk a húsbörtönbe zárt élőgépek: A mosolyogva alvó JC második kilégzését már nem hallotta más, csak a tó, a fák, a csillagok - és alattuk egy szép új világ.

3 megjegyzés:

jucus írta...

... ha nem tudnám, mi szüli ezeket a novellákat, azt mondanám, mééég... de így is köszönöm!

Goten írta...

Már régóta vártam az újabb JC-s novellát (szerintem az előzőt is ki kéne tenni a Wendigo-archívumba). Zseniális lett. Sikerült megragadnod azt, amit szerintem rajtunk kívül még sokan mások is éreznek: dolgozunk, szeretünk, tisztelünk, adunk - miközben tudjuk jól, hogy ebből nem sokat kapunk vissza a "barátoktól". Néha elfáradunk, de csináljuk tovább. Hogy miért? Talán azt gondoljuk, hogy egyszer mégiscsak megértő fülekre, törődő és őszintén beszélő barátokra találunk - talán csak azt szeretnénk, hogy legalább ezeknek az embereknek jó legyen, ha már nekünk nem lehet az. Mindenesetre ez a novella megerősíti minden JC-ben, hogy nincs egyedül.

maques írta...

Majdnem elsírtam magam. De tényleg...