2007-09-14

12 nap alatt a Föld körül – Utazás Sanghajba

Mielőtt valóban „nyári élményeimre” térnék, sajna szomorú és felettébb aktuális mesélni valóm akad: Édesapám vasárnap megkapta a második infarktusát. Köszönhetően az én csodás kedvesem unszolásának – a gyerekére és a feleségére persze nem hallgat –, le tudtuk rángatni a sarkon lévő ügyeletig, ahol azonnal elkezdték ellátni, és mentőt is hívtak. Hogy akkor mit keresek én akkor külföldön és miért nem maradtam vele? Nos, mert óriási szerencsénk volt és jó kezekben van, nem tudnék érte tenni semmit. Anya ott van vele és ő megtesz érte mindent. Én csak piszkálnám a cigaretta, meg amiatt, hogy az első infarktusa után nem tudott életmódot váltani, pedig sok idő eltelt és akkor tele lett a pelenkája alaposan. Szóval szerencsénk volt, mert csodásan lelkiismeretes ügyeleteseket és mentőszemélyzetet fogtunk ki. Eleve már az tetszett ahogy megszólította a doktornő apámat. Nem „Józsi bácsi” volt, vagy valami hasonló lekezelő hülyeség, hanem „József” és ez tetszett. Óriási szerencsénkre az Érsebészeti Klinika volt ügyeletes a Városmajorban és nem az Erzsébet kórház, ahová egyébként tartozunk. Ha ez utóbbi lett volna, akkor könnyedén elképzelhető, hogy most apátlan árva lennék, mert ott nincs olyan felszerelés, ami annak az életmentő beavatkozásnak az elvégzéséhez kellett, amit apun azonnal, hogy megérkezett a kórházba elvégeztek. Régebben a Szabolcs utcába az orvostovábbképzőbe tartoztunk, de azt szétrobbantották a kormányunk kitűnő kórházreformjai okán. Szóval elfogyasztottam némi Xanaxot, hogy ne remegjen kezem-lábam a feszültségtől, de megindultam keletnek.

Sanghajba úgy utazom, hogy Finnair-rel elrepülök Helsinkibe – „ami már nyugat és komp jár át”, mint tudjuk a Csinibaba óta. Repülős fennforgásaim legkedvesebb és legtürelmesebb személyzetével találkozom, le a kalappal! A kedves honfitársaim szétugráltatják őket és ők nagyon jól tűrik, kedvesen mosolyognak és ugrálnak nekik. CsTom-nak integetek leszálltunkban, mert látom a térképen Aspoo-t. A reptér azonban egy vicc. A beözönlő átszállóforgalom kezelésére egyszerűen nincsenek felkészülve, nincs elég hely, ahol az emberek sorban állhatnának, bár legalább 4 röntgengép működik. Óriási a tumultus és a lökdösődés, amiben élen járnak az ázsiai turisták. A reptér szemlátomást megérett a bővítésre, a vadiúj A340 nem kapunál áll, hanem kint a betonon, ahová busszal visznek ki, ami egészen vicces. Óriási mázlim van, mert folyosó melletti széket kapok, ahonnan annyiszor ugrálok fel, ahányszor tetszik. Másfelől előttem nincs szék, mert az előttünk ülő sorban csak 2-3-2 szék van, a miénk az első 2-4-2 sor. Szóval komoly lábhelyről beszélek, bébi! Az összes ketyerém tápegységét feladom a bőröndbe, ami azért bizonyul marhaságnak, mert – dobpergés – az összes – megismétlem – az összes üléshez jár konnektor holott az evezős osztályon utazom a többi rabszolgával!!! Szóval legközelebb ezt a hibát nem követem el, hozom legalább a noteszgép tápját. (Mondjuk San Franciscoba egy 747-400 fog átvinni, ott nem számítok ilyesmire.) Nem ez az egyetlen jele annak, hogy ez a madár már az új idők igényei szerint készült. A szokásos világító tabló nem áthúzott égő cigarettát és bekapcsolandó biztonsági övet mintáz, hanem „kapcsojjákiminden villanyos cuccot” feliratot és övet. Amúgy Sanghajban az egyik legnagyobb komponensgyártó gyárát és kutatás-fejlesztés részlegét fogom megnézni. A folyosón mellettem ülő pasi egy Tamás Gellért nevű magyar szerző könyvét olvassa, aminek csak a borítóját tudom elolvasni. Lasermannen. Talán Svéd? Passz. Ja, hogy ne legyen minden tökéletes, jobbra előttem csecsemő van, most még OK, de már nyafogott kicsit és tutti be is fog szarni. Nyolc óra repülés van még hátra, hát, majd meglátjuk. Ja, az én előhajtható, video on demand, szuper képernyőm teljesen döglött, már szóltam, megpróbálják újraindítani. Sajna a cucc úgy is marad az út végéig bedögölve. Felajánlanak egy másik helyet, de inkább nem foglalkozom vele, nem költözöm, a lábhely elég meggyőző, maradok és elvagyok a PSP-vel. Amúgy nem adnak sokat inni és enni sem. Sőt! Nincs választék, egyetlen főétel van és a választási lehetőség annyi, hogy kérem, vagy nem. Viszont itt is megakedvesek. Ytsének van igaza, meg kéne nézni az Air France-ot is. Érdekes, mostanság csupa olyan légitársasággal utazom, amivel nem szoktam, vagy soha nem repültem még. (Austrian, most Finnair, aztán majd lesz British Airways is hazafelé.)

Megérkezünk Sanghajba, a reptéren várnak. Mesélek egy kicsit országimázsról, jó? Szóval valamikor jöttem valahonnan haza – na, ez egy szép mondat – és a jó rakodóemberek úgy rakták le a cuccunkat Ferihegyen, hogy a lehajigált bőröndök átrepültek a gumifüggönyön, rá a szalagra. Volt is valami kurvamamázás a többi utastól, akkor kicsit visszavettek. Tudom, hogy a világon sehol sem alkalmaznak részecskefizikusokat erre a melóra, de ha oda sodorna a sorsom, ahol ők vannak, nem így viselkednék. A népi Kína Sanghaj városának a repterén úgy jönnek ki a bőröndök, hogy a bácsik – bár lehet, hogy nénik is vannak köztük, de remélem, hogy nem – úgy teszik fel a szalagra, hogy szépen állítva vannak, hogy az utasnak, aki esetleg közel sem olyan izmos, mint ők, esetleg mondjuk még hölgyből is van, könnyebb legyen levenni, arról nem is beszélve, hogy könnyebb legyen megismerni melyik a saját csomagja a rengeteg tök egyforma közt. Országimázs, ha tetszik érteni mire gondolok. Az ilyenkor szokásos SMS-háborúból kiderül, hogy már holnap kiengedik – azaz szerdán – aput a kórházból és ez jó hír. A két kolléga közül az egyiket aki velem érkezik, ismerem látásból. Francia srác, döbbenetesen kölökképű, 50 évesen is így fog kinézni. Az út befelé iszonyat hosszú ideig tart, legalább másfél óra. Eredetileg öten lettünk volna, de a másik két arcnak késik a gépe, nem kerülnek elő. Rettenetesen lepusztult Toyota kisbuszt küldenek értünk – legalább 15 személyes, de 15 kínaira van méretezve – vagy ovisra. Olyan szaga van belül, mint a szétcigizett Lada taxiknak az átkosban. Nem véletlenül van itt maglev. Kicsit gyorsabb, mint kocsival. Látom is elsuhanni, de lefotózni reménytelen, még akkor is hogyha nem 400-zal megy a reptérhez közel, csak mondjuk 266-tal. Fotózgatunk szorgalmasan, mert folyamatosan figyelmeztetni kell magam, hogy a Kínai Népköztársaságban vagyunk – kiteszek majd ide pár fotót erről-arról. A vezetési stílus huszáros, úgy mint Pekingben. Az a benyomásom, hogy minden fűszál egyenként ki van egyenesítve, a 2 x 4 sávos autópályát elválasztó sávban is virágok nőnek és nyírják a sövényt. Te jó ég! Mi lenne, ha minden kínai családnak lenne kocsija?! A dugó valami elképesztő. Ja, ha valaki innentől azt mondja, hogy felhőkarcoló, akkor nem Manhattan látképe fog eszembe jutni! Te jó ég, mi van itt a 14 emeletes szállodánk eltörpül az épületek közt! A szállodában le van foglalva a szoba nekem 15-ig, de nem sikerül a recepcióssal zöld ágra vergődnöm, hogy hogyan és miként fogom én kifizetni azt az egy extra napot. Sebaj, majd a vendéglátóimmal megpróbálom újfent – nem elfeledkezni a reptéri transzferről!!! Persze fél 11-kor még nincs kitakarítva nemdohányzó szoba és dohányzóból is csak kétágyas van. Várnom kell. Kicsit forog velem a világ, de nem akarok elájulni – még. Leülök a lobbyban és előveszem a noteszt, gyorsan leírom még ezt a pár sort és remélem, hogy tíz perc múlva elfoglalhatom a szobám. Itt van Wi-Fi is, de természetesen fizetős – naná, miért is lenne ingyenes? Ha a Greenpeace tudná, hogy mire készülök a fürdőszobában, odaláncolná magát a forgóajtóba! Végül mégiscsak dohányzó szobát kapok, jó szaga lesz majd a ruháimnak. Beájulok, de szobával szomszédos valami kiszolgáló helyiség és fel-felébredek arra, hogy zörögnek, egyszer meg arra, hogy valaki iszonyú kínai akcentussal és a ritmusérzék teljes hiányával azt kántálja, hogy „everybody born to be wild”. Hogy az evribodrit honnan vette nem tudom, de még az álom ködén át is iszonyú röhejes. Énekelni kellett volna neki egy kicsit Freddy Mercury-s akcentussal, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt”! Lemegyek regisztrálni, ami abból áll, hogy kapok egy iszonyatosan túlméretes nyakba akasztót, akkora mint egy buszrendszám. Másfél óra múlva meg velkám parti van, ami azért jó, mert marha éhes vagyok.

Picit körbecsavargok a környéken és elégedetten konstatálom, hogy van McDonald's, KFC, Diary Queen is a környéken, szóval nem maradok éhes. Csak váltani kell pénzt, mert persze sehol nem fogadnak el bankkártyát – mondjuk nem is csodálkozom rajta. Sanghaj összehasonlítva Pekinggel ég és föld, de hát ennek tudjuk a történelmi okait. Köpködni is csak egyetlen bringás öregurat láttam. Amúgy a gyalogos itt is a közlekedési tápláléklánc legalacsonyabb lépcsője. Az úttesten úgy megyek át, hogy ráragadok kisebb társaságokra, mert a bringásokra és a robogósokra szemlátomást nem vonatkozik a lámpa, ők áthajtanak a gyalogos zöldön, lassítás nélkül.

A partin kitűnően válkámoltuk egymást, ettünk is én meg bezuhantam az ágyba.


Ilyet azért már láttam, a Finnair Airbus A340-esének térképe, amikor 2D.


Ilyet még nem láttam. A Finnair Airbus A340-esének térképe, amikor 3D.

Lábtér, Babám! Ekkor még nem tudtam, hogy le van rohadva a szórakoztató elektronika az ülésemben.

Balra az a betonizé a mágnesvasút pályája. Lefotózni nem sikerült, mert mindössze négyszázzal megy.

Üdvözöljük a Kínai Népköztársaságban! Sanghajban az egy főre jutó felhőkarcolók száma nem alacsony.

3 megjegyzés:

CsTom írta...

Hát, el kell, hogy keserítselek, de a vantaai repteret épp most bõvítették ki :-)
Ráadásul, miután Pestrõl (Schengenen kívülrõl) jöttél, át se kellett volna, hogy világítsanak. Ugyanabból az utas-légtérbõl indult az ázsiai gép, mint ahova a pesti megérkezett... :-o
Az igazi tumultus a "Schengeni" oldalon van :-D
A "régi" Vantaa interkontinentális (meg k-európai) része annyi volt csak, ami ma a kifutók felöli asztalsor a kávézó mellett, meg a 30abc kapukhoz a lejárat. A hátsó "nagy" terület a tax-free-vel meg a beléptetõs útlevélellenõrzés sorai (meg a hátsó lounge és beszállókarok és a 30def buszos kapuk odalent) mind-mind vadi új cucc.
A Finnairnek csak 3-4 leharcolt MD-11-e volt, amikor rájöttek pár éve, hogy innen közel van Ázsia, majd õk lesznek a gateway. Beruháztak reptérre és A340-re, és most már tényleg õk a gateway.

Ja, és nem mellesleg az a város, ahol lakuzunk Espoo. Elemér, nem Alamer :)

Sam. Joe írta...

Update: A pesti géptől is busszal hoztak be és bevágtak három repülőnyi ázsiai nép közé. A többit képzeld el.

Az Espooért sokadszor is bocsi, de mostantól igérem megjegyzem. Az Espritről eszembe fog jutni.

Trau írta...

Ehh, és ha még repülőgépeket vett volna a Finnair és nem kerozinzabáló, erőtlen A340-eseket... ;)