2007-06-22

Nyári élményeim, avagy: Falusi turizmus rulez! Városi turizmus unrulez!

Feleim! Csend volt itt és nyugalom, BZ is csak módjával postolt, hiszen olyan „apróságok” töltötték ki a mindennapjait, mint a PECSÁ-ban Queen Emlékzenekarral bazseválni – amiről megint jól lemaradtam. Nyaralni voltunk egy minit, csak így határokon belül. Megosztanám élményeim, okuljatok belőle, vagy bátran ugorjátok át ezt a postot.

Úgy alakult, hogy az én szépséges kedvesem munkahelyén viharfelhők gyűlnek mindenfelől, teljesen kizárt, hogy egy normális, két hetes nyaralásra elmenjünk, de ami még rosszabb, hogy a szeptemberi túra, amit szerettem volna megejteni is teljesen esélytelen, hogy el tudjon szabadulni. Lévén az időnk minimális volt, úgy döntöttünk, hogy négy-öt napra elhúzódunk valahová itt határokon belül. Lévén XXI. században élünk, az interneten néztük ki a nekünk tetsző szállást. Tulajdonképpen nem is tudom az okát, hogy miért éppen Hévíz, de Hévíz lett belőle. Az első helyen már a telefonban elbukta az ember a dolgot, mert mást mondott, mint ami az oldalán volt, le akart minket húzni, az ott megjelölt ár dupláját kérve. Megköszöntünk továbbléptünk. A második hely – nevezzük Ornella Villának – már szimpibb volt. A névadó Ornella a telefonban iszonyú sokat beszélt és kért előre tíz százalék foglalót. Ezzel nincs is baj, de mikor kértük a bankszámlaszámát, hogy átutalhassuk, akkor közölte: „Az internet nem biztonságos, őt már húzták le, adjuk fel postán. Ő ért hozzá, informatikai főiskolát végzett.” Hát barátném – ha ez igaz –, akkor megvan a véleményem az oktatás színvonaláról! Szerintem szegénykének halvány fingja sincs a bankszámlaszám és a bankkártya szám közti különbségről, úgyhogy elslattyogtunk a postára és feladtuk. Azt még megbeszéltük, hogy hétfőn akkor érkezünk és délután háromig oda is érünk.

Délelőtt 11-kor sikeresen landoltunk is. A takaros családi házon semmiféle tábla nem volt arról, hogy ez az Ornella Villa – számos máson igen. Szerencsére csekk nálunk volt, házszám alapján azonosítottuk a tetthelyet. Beállunk az udvarba, csengetünk, semmi reakció, az sem tűnik fel, hogy az autópark megszaporodott a portán. Viszont az ajtó mellett nyomtatott felirat németül, valami olyan szöveggel, hogyha nem lennének otthon, akkor az utcában három házzal lejjebb a Vasorrú Masszázs és Kozmetikában, Ornella mamája áll rendelkezésre. Ezen kicsit megütköztem, lévén azt gondoltam, hogy egyetlen szülőhazám hivatalos nyelve még mindig a magyar. Később látnom kellett, hogy ez talán nem változott, de Hévíz már nem tartozik az országhoz, Ausztriához csatolhatták valamikor. A városkában hemzsegnek a német nyelvű cégtáblák, gyakran más alternatív nyelv nélkül. Szeretném tudni, hogy az a hatóság, mely a fővárosban nekiállt piszkálni MP barátomat az emblémás „Cégünkneve Computers Számítástechnika” táblája miatt – az embléma miatt egyáltalán nem néz ki hülyén, míg így leírva elég bénának tűnik –, annak hogyhogy nem csípi a szemét a számtalan „Reise Büro” és „Conditorei”? Na, mindegy. Átsétáltunk a Vasorrú Kozmetikába. Az ajtóban nyugdíjasok, a köszönésünkre nem reagálnak, pedig még ha nem is értenek magyarul – nem értettek, osztrákok voltak – akkor is egyértelmű volt a szituációból, hogy köszöntünk és egy „grüss gott” simán kifért volna belőlük. Odabent a köszönésre előbújik maga a névadó. Előadjuk, hogy mi járatban vagyunk. Erre a reakció: „Csöngettek?” Nem, mi ilyen idióták vagyunk, nem csöngettünk, mert barlangban lakunk, nem is tudjuk mi a csengő, nekünk ez sport, hogy a 32 fokban keresgéljünk téged, ahelyett, hogy becuccolnánk és elmennénk ebédelni valamit. Megnyugtattuk, hogy igen. „Akkor hívják fel Ornellát!” Mi van? Ki van írva, hogy ha nincsenek otthon, akkor te vagy a gyezsúrnaja amúgy sem tudjuk Ornella mobilját. Közöljük vele, hogy nem tudjuk Ornella telefonszámát és jó lenne, ha valaki beengedne minket. Erre elvonul egy szó nélkül a kezében telefonnal és magára zárja az ajtót, de közben még hátraszól, hogy „Tessék várni!” Hálás, kössz! Megcsókolhatom a cipődet? Telnek a percek, Vasorrú sehol. Aztán kidugja a fejét, hogy „Ornella tud magukról, hogy háromig jönnek, de még nincs ám három és a gyerekek otthon vannak!” Mindezt felelősségre vonó hangsúllyal, szemlátomást keverve a háromtólt a háromiggal. Erre megnyugtatjuk, hogy igen, tudjuk, valóban 11 óra van, és nem három, ezért is mondtuk, hogy HÁROMIG megérkezünk és lehetséges, hogy a gyerekek otthon vannak, mégsem nyitottak ajtót. Erre megint eltűnik egy szó nélkül. Telnek a percek, már azon vagyok, hogy rányitok, hogy akkor most mi legyen, keressünk egy másik zimmer freit ahol normálisak, vagy mi a pálya? Ekkor megjelenik egy tizenéves forma kissrác, félszegen bemutatkozik, és mondja, hogy akkor tessünk vele menni. Állítom, ő lehet az ész a családban. Az úton ő is megkérdezi, hogy tetszettünk-e csöngetni. Megnyugtatjuk, hogy tetszettünk. „Akkor megint elromlott.” Ááááááááááá! Vasorrút ezúton is csókoltatom, bizonyára mi vagyunk a hülyék. A hely takaros, tényleg minden van, ami kell. Légkondi nincs, mégis hűvös van a lesötétített apartmanban, holott kint harmincnál is több fok tombol. A franciaágy azonban egy büntetés. Én kedvelem a kemény fekhelyet, de azért jócskán a priccs szinten innen. A hajszálvékony szivacsbetéten keresztül érezni a keresztben futó, merevítő deszkát. Nyárra olyan vastag és nehéz paplanokat kapunk, ami télre is túlzás lenne. Persze ez ekkor még nem derül ki, csak éjjel.

Hozzáteszem, hogy fizetni is csak harmadszorra sikerült. Harmadszorra sikerült fülön csípni Ornellát, aki természetesen számlát nem adott. Viszont másnap reggel, fél nyolckor bekopogott, hogy kávéfőzőt hozzon.

Becuccolunk és elhúzunk ebédelni. Az első helyre beülünk, ami szembejön. A pincér pattogós stílusban adja elő magát, unszimpatikus, az arcán egy világfájdalom, hogy ő neki bizony ezt a hivatást kell űznie, ez neki mekkora csapás és gyűlöl minden vendéget. A kaja azzal együtt jó, a többi pincér – a lányok – kedvesek, csak ez az egy tulok. Visszafelé sétáltunkban a kisboltban lévő leányzó is mogorva, mint a franc. Igaz, másnap már mosolygott, harmadnap már tegeződtünk. Hévíz szépen bemutatkozott, ide sem jövök többé! Nem fér a fejembe, hogy miért a turizmusból akarnak megélni olyanok, akik totál alkalmatlanok a feladatra? Ornella még csak-csak, de Vasorrú miért nem a malacok elé pakolja a tápot? Vagy ott rontottuk el, hogy nem németül beszéltünk?

Délután még betérünk fagyizni a város belső részébe. Az árak érdekesek, láttunk 100 forintért is fagyit – olyan is – meg háromezerért fagylaltkelyhet. Nyolckor már szinte minden zárva – az osztrák nyugdíjasok nem azok a bulihuligánok –, cserébe lehet aludni a Derrick után. Ja, a kisvárosban kőkeményen fizetni kell a parkolásért, ami valahogy ismét groteszkül hat. Egy apró városkáról beszélünk, könyörgöm!

A fenti rossz benyomást erősítette még pár nappal később egy hasonlóan érdekes eset. Az én drágám a fejébe vette, hogy egyszer él, masszázst akar. Az nyilvánvaló volt, hogy Vasorrúhoz nem megyünk – a fentiek után még pénzt is adjunk neki? Az utcában lejjebb láttunk még hasonló szolgáltatót kiírva, nézzük meg! Családi ház, a kapu tárva. Megyünk befelé, az udvarból ötven feletti úriember battyog kifelé. Egy száll kifakult fecskében, hordóhassal, metszőollóval a kézben. Köszönünk, nem viszonozza, elsétál mellettünk. Bemegyünk az udvarba, minden zárva, odabent két ajtó is nyitva, a szúnyogok elleni szalagokkal elrekesztve a külvilágtól. Tanácstalanul állunk, hogy most hová is menjünk be. Erre a hátunk mögött felhangzik egy „grüss gott”. Megfordulunk, hát a mi pocakos bácsikánk az. Köszönünk neki ismét. Az ember vagy csík hülye, vagy süket és vak egyszerre. Na, mindegy. Mondjuk neki, hogy mi járatban vagyunk, szeretnénk masszázst. Erre ő: „Az én vagyok.” Ughhh... Nincs nekem semmi bajom a Kőbányai Világos fogyasztásában megpocakosodott lakatosokkal, míg nem akarnak mást csinálni, mint lakatolni, de masszázst ne akarjanak szolgáltatni, mert az nagyjából olyan benyomást kelt, mint egy sebészorvos tülltütüben a műtőben. Beinvitál. Nagyon ciki lenne azonnal elfutni, ezért belépünk a kezelőbe, mely légkondicionált és takaros, de fél méter távolságból a bácsinak olyan hónaljszaga van, mint egy talicska kanmajomnak. Szabadkozik, hogy most nem tud fogadni, mert ahhoz neki le kéne fürdeni, jöjjünk vissza holnap, de mit szeretnénk, egy órát, fél órát? Hát, én leginkább menekülni szeretnék. Udvariassági köröket hangoztatva kihátrálunk. Ő még valamit zagyvál valami öreg, vak, kutyáról, ami ha ő nincs itt, el van engedve és ugat, de nem kell félni tőle. Jézus! Futunk. Valahogy olyan groteszk az egész, hogy azt sem tudjuk, hogy nevessünk, vagy sírjunk.

Elkeseredésünkben betérünk a legflancosabb szállodába – valami nagyon bonyolult neve van, amit nem jegyeztem meg –, megkérdezendő, hogy mennyiért vehetnénk igénybe a wellnessrészleget. Az ár mellbeverő és ez valószínűleg az arcunkra is lehet írva, de a recepciós srác nagyon kedves. Kerek-perec megmondja: „Tudom, hogy ez rengeteg, de ha olcsóbban adnánk, nem jutnának be a szállóvendégeink.” EZ AZ! Erre vártam! Egy normális ember a droidok tengerében! Mi több, előhúz egy térképet és ajánlja a pár kilométerre lévő Kehidai termálfürdőt. Teljesen paff vagyok. Igen, ilyen is van! Mi több, már a portán a kapunál az őr bácsi is nagyon kedves volt, amikor megkérdeztük, hogy az utcáról beeső delikvensek is igénybe vehetik-e a fentebb említett részleget. Ennél a pontnál kiradíroztam egy fekete pontot Hévíz ellenőrzőjéből. Délután el is autózunk a tetthelyre és ismét leesik az állam.

Ahogy MP mondaná: „Amerika!” A pénztárnál kedvesek, a takarító néni az öltözőben kedvesen mosolyogva viszonozza a köszönésünket. Az egész hely döbbenetesen jól van kimódolva! Kapsz egy karóraszerű izét, amit egy leolvasóhoz illesztve megtudod az öltözőszekrényed számát. Az öltöző hatalmas és zseniálisan van kitalálva, hogy nemre való tekintet nélkül együtt maradhat a család, mert a közepén fülkékben lehet átöltözni, a szekrények ezen kívül találhatóak. A „karóra” segítségével lehet nyitni és zárni a szekrénykéket, nem kell vigyázni apró, elveszős kulcsokra, bilétákra, mifenékre. A fürdő rész nagyon tetszik, a zárt rész különösen, lévén késő délután is úgy éget kint a nap, hogy hallani vélem, amint sercegve égek a harmincas naptej alatt. Az élményfürdő – meglepő módon – pont a fedett részben található. Minden ragyog a tisztaságtól, a járólapot egy szerkentyűvel folyamatosan tisztítják, ami egyúttal a vendégekről lecsöpögő vizet is eltűnteti, hogy ne kelljen korcsolyázni rajta. A három óra pancsolás engem teljesen kielégít, a hely óriási, nem is vágytunk utána máshová. Hozzáteszem, hogy mi hétköznap, késő délután voltunk, amikor nagyon kevesen voltak ott és bizonyosan ez is nyomott a latban.

Hévízre visszafelé menetben megálltunk vacsorázni egy isteni vendéglőben. Kicsit zavarban vagyok, hogy Felső, vagy Alsópáhokon található-e a hely, de tán az utóbbi. Egy nagy emelkedő aljában áll, melyet egy óriási kanyar zár le. A hely parkolójából pár lépcsőn kell felmenni, faépület. Idős bácsi cimbalmozik – kicsit néha hamisan, de nagyon lelkesen. Köszönésünket kedvesen mosolyogva viszonozza. Idősebb hölgy a pincér és elsöprően kedves. Helyet foglalunk, étlapot kapunk. A hely atmoszférája a hévízi próbálkozásunk után olyannak tűnik, mintha másik planétára érkeztünk volna. Az étel hasonlóan a kiszolgáláshoz kitűnő. Megtömjük a hasunkat és nem is veszélyes az összeg, amit ott hagyunk érte!

Tudjátok, valahogy ez oltári gáz! Folyamatosan halljuk, hogy belföldi turizmus így, belföldi turizmus úgy. De tessék mondani! Az nem gáz, hogy az osztrák árakhoz még mindig a szovjet modort próbálják eladni nekünk? Örülni kell annak, hogyha valahová betérve köszönnek? Ha nem tulkok, ha mosolyognak? Ezek nem alapvető dolgok? Ha engem kérdez valaki Hévízről, a fentiek alapján nem fogom javasolni. Úgy tűnik, hogy inkább érdemes mellette egy kisebb községben találni valami helyet és ott eltölteni pár napot, fürdőbe pedig Kehidakustányba járni. 2007, Magyarország, ez van. 8-(

Üzenet a keszthelyi móló világítótornyába karcolva. Megklikkolod, megnől!

5 megjegyzés:

dZé írta...

Kehida tényleg nagyon jó hely, mi csapatosan megyünk oda néha.
A cimmerfrejek pedig katasztofálisak mindenhol. Inkább panzió.

TRf írta...

Köszi, nagyon tanulságos volt. Bár idén sem tervezem, hogy szabadság címen kirucc valahova, de ha tőlem kérdezik, észben tartom. ;)

Sam. Joe írta...

Kehida ügyben - ezek szerint - mi le voltunk maradva egy brossúrával, tényleg nagyon kellemes csalódás volt. Svédországban, meg Ausztriában voltam csak eddig zimmer feriben, itthon még nem, szóval nem volt ilyen tapasztalatom. Hát... Mostmár van. Ja, amúgy a valódi nevek - igény szerint - átvehetők a kiadóban.

Névtelen írta...

Szia, beírhatnád ezt a Héviz lap vendégkönyvébe. Én a közelben lakom 2 éve, naponta bosszankodom az általad irtak miatt, a városvezetés teljesen el van telve magával, hogy Héviz megint a legvirágosabb város:)) lett, mert elültettek 20 ezer árvácskát vagy mit. De sokszor 10-15 órán keresztül sincs viz csőtörés miatt, egy-egy nagyobb eső után nem lehet az utcán megmaradni a csatornaszag miatt. De amig csak mi lakók háborgunk, semmi eredménye.

Sam. Joe írta...

Szerinted van oda értelme? Azt írja: "vendégkönyvünk moderált, így a bejegyzések csak a jóváhagyásunk után jelennek meg"? 8-(