2006-10-12

Kis egészségügyi körséta

Nem török Moldova mester babérjaira, nem akarom megírni a Tékozló Koldus második részét, de Feleim, míg nem tapasztaljátok meg saját bőrötökön az egészségügy gondoskodását, halovány elképzelésetek sincs arról, hogy milyen a modern inkvizíció!

Eleve ott kezdeném, hogy szeretnék azzal a barommal beszélgetni, aki kitalálta, hogy a családorvoshoz előre be lehet jelentkezni időre, mint a fodrászhoz! Mire gondolhatott? „Ma gondolok egyet, hogy jövő héten, szerdán fél négykor beteg leszek”? Csak nekem tűnik ez nonszensznek? Csodás megküzdeni a vérvörösre festett körmű, szétsminkelt vén banyákkal, akiknek szemmel láthatóan egyetlen bajuk van, a végtelen monoton unalom. Én meg sem próbálom, meg sem próbáltam, mert inkább padlót fogok a családorvosi rendelő kövezetén, mintsem csatázzak a vén sárkányokkal, akik csak arra várnak, hogy valami gyanútlanra zúdíthassák passzív-agresszivitásuk minden felgyülemlett tüzét. Két és fél óra után feladtam. Több ájulás közeli élmény után inkább visszafeküdtem az ágyamba, lesz ami lesz, legfeljebb beadom a kulcsot, tojok rá! A nagy és kegyes körzeti sámánunk telefonos egyeztetés után este hétre méltóztatott szolgálati wigwamjába időpontot biztosítani. A megbeszélt időpontban rá kellett kopogtatnunk, hogy szentélyének belső bugyraiba bebocsáttatást nyerjünk. A flegma és megvető arckifejezés csak akkor röppent tova arcáról, mikor a rám akasztott EKG-n gyönyörűséges flattereket produkáltam neki. Persze ekkor sem azért, hogy az aggodalomnak adjon helyt, hanem azért, hogy beszarjon, ilyen állapotban váratott délután háromtól hétig.

Megrendelte a mentőt – a hozzáértők kedvéért: esetkocsit, mely olyan mentőipari gépjármű, melyen orvos is teljesít szolgálatot. Kedves jó főpolgármesterünket, Demszky „Kombínó” Gabeszt ha egyszer a kezembe kerülne, akkor arra kárhoztatnám, hogy beszíjazzák a mentőbe a hordágyra és egy jó nagy kört megkocsikáztassák székesfővárosunk útjain. Nem is feltétlenül rohamtempóban, csak úgy normális menetben. Hogy megérezze, a mentőgépjármű és a kisárúszállítóból átalakított placébó között pokoli a különbség. Amúgy azt kell mondjam, hogy a mentősök állnak ennek az Egészségügy nevű rogyadozó várnak a bástyáin az első sorban, ők kapják az összes nyilat és ágyúgolyót. Nem tudom elhinni a Tékozló Homár cikkeit, az ékszereket eltűntető tolvaj mentősökről! Hiába győzködtem a fiúkat, hogy magamtól is eltalálok a mentőig, ragaszkodtak az ülőkocsihoz. Kössz fiúk!

A közelebbről meg nem nevezett gyógyintézmény nyomorúságos fizikai állapotát csak a nővérek kedvessége tudta velem feledtetni. Halál komolyan mondom, hogy jó volt hallgatni, hogy milyen kedvességgel és tisztelettel beszéltek még az osztály rémével, a kizökkenő észkerekű, megakadt lemezként ugyanazokat a dagályos, ugyanakkor értelmetlen mondatokat ismételgető, vagy a hatvanas évek modorosságával előállított kérdésekkel bombázó, a választ fel nem fogó, leállíthatatlan Szepes nénivel is. (A kedvencem szegénykétől a „Magát hogy hívják keresztnévileg?”) Velem nem sok gondjuk volt. Mikor behoztak, még produkáltam a pitvari fibrillációt, aztán reggelre én voltam a legjobb gyerek a világon. A gyógyszerek beállítottak a normál ritmusra, mint tíz éve. Még a terheléses EKG sem tudott kihozni a sodromból. Az ottaniakkal jól elpoénkodtunk azon, hogy nem szívtájékon, hanem fejen belül van a zűr és két hét a pálmafák árnyékában simán meggyógyítana. Erre ők bizonygatták, hogy ők kardiológusok és a koponyalékelés nem a szakterületük, mire én visszavágtam azzal, hogy rendben, elhiszem, de azért egy-egy piócát biztos elpattintanak még az undokabb pacienseknek.

Két éjszakát bírtam a háromágyas mini kínzókamrát, mely a második éjjelen azzal az élménnyel is megajándékozott, hogy a velem szemben lévő ágyon fekvő 95 éves bácsika örökre elaludt. Az este hét körül eltávozott öregúr testét csak hajnalban vitte el a tepsijárat, így abban a kétes élményben volt részem, hogy hullával aludtam egy szobában. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogyha én itt kell maradjak, akkor attól leszek csak igazán beteg. Nem mintha a bácsi magára hagyott porhüvelye olyan sok zavart okozott volna, az már csak extra volt. Szégyenszemre könyörgőre fogtam, hogy had aludjak otthon. Imám meghallgattatásra talált, miután lenyomtam minden szóba jöhető és záros határidőn belül elvégezhető vizsgálatot – az ultrahang még hátra van, mert oda nehezebb bejutni, mint Michael Jackson ágyába 12 év felett – és minden negatív lett. Szerdán itthon aludtam és még a rámerősített szívritmus monitor sem tudta megakadályozni, hogy jól aludjak. (Hogy a tappancsokat fenn tartó kulimászra allergiás vagyok, az csak most derült ki.) Így csütörtökön elbocsáttatásra kerültem. Jelenleg vérnyomásmonitor van a nyakamban, ami negyedóránként megszorongatja a felkarom minden előzetes figyelmeztetés nélkül, így a frászt hozza rám – ergo aludni nem fogok sokat, hacsak nem úgy van beállítva, hogy éjjel ne mérjen ilyen gyakran.

Életben fogok maradni! JUSZTIS!

Nincsenek megjegyzések: