2006-03-03

Kirándulásaim Macintosh Földre
Első rész: A vas és a telepítő

Régi vágyam volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek a Macintosh világával. Egyszerűen érdekelt, hogy mi az amitől a „mekes” az pont egy olyan kaszt, mint a „linukszos”.

Tisztelet a kivételnek, de tapasztalatom szerint mindkét rassz meg van győződve saját megdönthetetlen felsőbbrendűségéről, tévedhetetlenségéről és atyaian furcsálló lenézéssel tekint a számítógép használó populáció azon lelki szegénységben tobzódó tömegeire, mely mást használ – urambocsá szeret –, mint ő. A „mekes” ráadásul hardver addikt is. Megmagyarázhatatlan módon hajlandó kifizetni pofátlanul magas összegeket bizonyos alma alakú logó mögé bújtatott számítógépekért, melyek belsejükben egyre inkább PC-re emlékeztetnek, de ezt persze a kényszeres függő a világon semmiért sem ismerné el. Persze az almás gépek kevés kivétellel gyönyörűségesek, de azért – lássuk be – manapság már létezik szép PC is bőven.
Isten ments, hogy jó kis PC vs. Mac flame-et indítsak és - ismételném magam -, tisztelet a kivételnek! A lényeg: érdekelt a Mac-es függőség miértje. Magam DOS és Windows felhasználó vagyok a 3.0 és a 95 óta, a „tán csodállak, ámde nem szeretlek, képzetem hegyvölgyed nem járja” szinten. Őszinte nyitottsággal, de alapvetően kritikusan vetettem magam a Mac-re, mérlegelve azt a veszélyt, hogyha ez a cumó olyan jó, akkor minden további nélkül rá fogok kattanni én is.

Az ismerkedés szere egy Power Macintosh G4-es, 466-os CPU-val, 2001-ből. Ez a Pentium III éra végéről, P4 éra elejéről származó, grafikustól levetett gép minden további nélkül képes arra, hogy futtassa az OS X-et, az Apple legfrissebb kiadású oprendszerét - jelen esetben nem elhanyagolható mértékben a 768 MB RAM-nak köszönhetően, ami azért valamelyest ellenpontozza a manapság harmatosnak számító processzor hiányosságait. Természetesen tudatában voltam annak, hogy a szerkezet nem azt fogja nyújtani, amit a pre-Intel, gigahertz feletti Macik és véletlenül sem hagytam, hogy a sebessége befolyásoljon verdiktemben. (Hozzátenném: meglepően szépen megy rajta az OS X!)

A vas vitán felül lenyűgöző. A „szürke doboz” PC érából származó gépezet nagy és szép. A négy csücskén lévő négy fül nem csak dísz, lehet azoknál fogva cipelni. A gépet kinyitni egyetlen "kilincsnél" fogva lehet. Az így lenyíló oldallapon csücsül az alaplap. Zseniális! Úgy módolták ki az egész vasat, hogy a lenyitáshoz ne kelljen kihúzni egyetlen drótot sem, tehát ha az ember gyereke éppen szerelés közben próbálgatja, akkor azt minden további nélkül megteheti nyitott „motorháztetővel” is. A gépezetben kisebb winchesterhalom fogadott. A torony G4-es minden további nélkül képes eltüntetni négy, 3,5”-es meghajtót. Ezek kis tálcákon csücsülnek – három tálca van, de az egyik úgy dupla, mint egy emeletes ágy –, melyeket egyetlen csavar, meg rögzítő sínek tartanak a helyükön a ház alsó lemezén. Ha az ember akar valamit a vinyótól, akkor kitekeri a csavart, kiveszi a tálcával együtt. A tálcához a négy szokásos csavar rögzíti a meghajtót. Zseniális! Az alapvetően már IDE felületű meghajtókra építő gépezet nálam lévő példányát kiegészítették egy SCSI meghajtóval és SCSI kártyával is. A procin passzív hűtés van, a tápegység belső ventilátora legalább 18 centis, a külső a hagyományos PC-táp nyolcas. Az egész készség meglehetősen csendes, a táp maga átszellőzteti a gép teljes belsejét. Mint később megtudtam, a gépet jó fél évvel előtte takarították ki mielőtt hozzám került, így túl sokat nem kellett foglalkoznom vele. Ronggyal áttöröltem a belsejét, a hűtőbordáknak és a táp ventilátorlapátjainak – már amennyire a borításon keresztül hozzáfértem – megmutattam a porecsetet. Láttam már márkás PC-t, meg zseniálisan szerelhetőnek kitalált házat belülről, de ehhez hasonlatosat csak nagyon drága, nagyon hot-swap, nagyon szerverekben tettek eddig elém. Ez pedig egy desktop gép 2001-ből, ráadásul a Macikat nem szokták igazán hardverileg háborgatni. Egyszer összerakják, aztán csókolom! Szóval a vas zseniális, nagyon tetszik.

Meglepetésemre valamiért a SCSI vinyót kikötötték – de azért a tápot gondosan benne hagyták, hagy járjon csak, meg zörögjön, meg melegedjen. Visszakötöttem, de az egyébként a gépen lévő OS 9 nem látta. Kiszereltem, átállítottam az SCSI ID-t, amitől azonnal meglátta a gépezet. Fura. Lehet, hogy volt valami még rajta, amitől ment? Talán scanner?

A gépre telepített OS 9 kifejezetten nem tetszett, talán, mert egy valaki más által már „belakott” rendszert kaptam, talán mert az SCSI incidens kapcsán azt éreztem az oprendszertől, hogy nem akarja, hogy belelássak az ő kis titkaiba. Abból az információból, amit az SCSI kártyáról hajlandó volt elárulni, nem lettem okosabb a hibakeresésben. Ennél azért a Win95 is többet ad az ember tudtára. Az OS 9 előttei Apple OS-ek, melyek kísértetiesen ugyanúgy néznek ki, forradalminak számítottak a maguk idejében, de mára jócskán eljárt felettük az idő. Nem bántott a dolog, én nem is ezért jöttem, OS X-et akartam látni.

A vinyókat kiszedtem, beépítettem egy 40 gigásat és előszedtem az OS X telepítő DVD-t. Annak tudatában voltam, hogy a gépben egy korabeli Superdrive van – azaz egy Matsushita aka. Panasonic CD-író – ezért rögtön azzal indítottam, hogy előbányásztam a notebookom külső, USB-s kombó meghajtóját, majd elkezdtem bogarászni a netet a bootoláskor lenyomható gombkombinációk után. Én balga azt hittem, hogy az a gép, ami képes FireWire-ről bootolni, az képes USB-ről is. Hát nem! Ne mondja nekem senki, hogy ezt előttem senki nem akarta egy G4-estől! A ládafiában még volt – ki sem merem mondani – mezitlábas DVD olvasóm. Nekiláttam, hogy beépítsem. Na, ez a G4-es Macin úgy néz ki, hogy lehajtjuk az oldalát, az előlapot fedő, dizájnos műanyag előlapot óvatosan kipattintjuk. (Két műanyag fülecskét kell magunk felé húzni és közben előre kilökni. Ha az ember tudja, hogy mit kell csinálni, nem nagy kunszt. Ha nem tudja, akkor egy pillanat alatt szilánkos törést lehet okozni az előlapnak, ami szerintem pótolhatatlan, vagy ha mégis, akkor gyémánt árban szaladhat.) Így hozzáférhetővé válik az a két csavar, ami az egyetlen 5,25-ös meghajtó keretet, meg az alatta lévő FDD helyet – opcionális HDD hely! – magában foglaló fémbölcsőt tartja. Ha kihúzzuk a meghajtóból a kábeleket hátul – van hely bőven, kényelmesen megtehető, ráadásul a rohadék drótok pont olyan hosszúak amilyen hosszúnak lenniük kell, az adatkábel valahogy furmányosan el van vezetve az oldallapon, sírni kell tőle, olyan kafa az egész – akkor simán ki lehet venni az egészet előre. Itt jön az első meglepetés, ami a gyanútlan csavarhúzóhuszárt eltántoríthatja a további gányolástól. Az IDE CD-írót a szokásos négy csavar fogja, kijön az egész előre, nulla perc alatt. Igen ám, de a meghajtó nagyon rövid, nem mély. Ha az amit be szeretnénk építeni meg hosszabb, akkor az első blikkre el vagyunk meszelve, mert a persely hátulja zárt, a szükséges helyeken folytonossági hiányosságokkal, hogy be lehessen dugni a drótokat. Némi tüzetesebb szemlélődés után kiderül, hogy a persely hátulja egy külön darab, tulajdonképpen egy vékony, alumínium idom. Ez három (!) pozícióba állítható, mert egy retesz-szerű készség tartja a helyén az egész hóbelevancot, belefér bármekkora meghajtó. Használtam már a „zseniális” kifejezést? Az előlap meg méltó párja, mert a CD/DVD nyitó gomb az ugyan középen van, és a mögötte lévő mechanizmus egy vízszintes pálca, ami gyakorlatilag bármilyen helyre elhelyezett, bármekkora nyitógombot képes megnyomni – ellentétben az AOpen barebone gépem hasonló készségével. Igen, tudom, mondtam már, de zseniális!

Innentől már semmi sem állhatott a telepítés útjába! Az IDE DVD-t gond nélkül felismerte és szépen boot-olt is a „C”-nyomására. Az OS X telepítője is azt a ridegséget, fagyosságot sugározza, mint amit számomra az egész oprendszer. Olyan, mint egy skandináv stílusban berendezett lakás. Szép, de nem érzem benne jól magam és ezt az oprendszer gyakori „én jobban tudom mint te, ha meg nem tudod, magadra vess” attitűdje, súgótlansága csak erősíti. Szóval a telepítő szépen feljött, majd szólt, hogy nincs olyan merevlemez, amire telepedni tudna. Nem csodálkoztam, lévén a 40 gigás Quantum előtte még PC-ben vendégszerepelt mint második meghajtó és szándékosan rajta hagytam egy NTFS partíciót, hogy lássam, hogy mit kezd vele Mac apó. Ostoba módon a telepítő itt elengedi az ember kezét, hogy maga találja meg azt az amúgy kitűnő disk menedzser programot, ami része az OS X-nek és a telepítőnek is. Ezzel gond nélkül sikerült partícionálni a cuccot, de ott megint csak bizonytalankodtam, hogy a felajánlott partíciótípusok közül melyik is kell nekem. Értem én, hogy egy Mac már telepített oprendszerrel érkezik, amit nem szoktak újra rakni, ha csak valami nagy gáz nincs, aki meg telepíti, jobbára tudja, hogy mit csinál. Azért egy „recommended” felirat elfért volna...
A partícionálás szerencsésen megtörtént, a találomra választott "naplózott" partícióra - elkezdődött maga a telepítés. Arra világosan emlékszem, hogy kérdezett valami olyasmit, hogy hagyom, hogy menjen a saját feje után, vagy advanced akarok lenni és én válogatok. Megálltam ennél a kérdésnél, mert valami más dolgom volt, de amikor visszaültem a gép elé, akkor már javában telepített. Hogy csak türelmetlen volt és azért ment tovább, vagy madárka szállott a fekete Pro Mouse gombjára, már sohasem fogom megtudni. Olyan ez, mint a félkezes tapsolás – örök rejtély!

Innentől a telepedés már csak idő kérdése volt. A bitek szépen vándoroltak a meghajtóra, amikor elég sok lett belőlük, akkor szólt a rendszer, hogy akkor ő most készen van és újra indul. S lőn!
(Folyt. Köv.)

A G4-es Power Maci. Szerintem szép.

Ilyen, amikor lenyitják az oldalát. A belső tervezés azzal van elfoglalva, hogy rulezál.

Nincsenek megjegyzések: