2006-01-10

Viva Las Vegas - Második rész

Las Vegas – a maradék két nap és az utazás haza

Így utólag az utolsó két nap összeolvad. Nem is akarom túlragozni: reggelente úgy ítéltem meg, hogy a kiállításon a helyem, estére mindig megbántam. A lábam működik, de a duzzadtságtól nem hajlik rendesen, estére pokoli csúnyán néz ki. Pénteken csak háromra van fix programom, ezért adok magamnak annyi kedvezményt, hogy nem húzom fel az ébresztőórát, kelek amikor kelek. A vége az lesz, hogy kilenc után esek be a buszmegállóba. A shuttle-nak sem híre, sem hamva. Várjuk vagy tízen. Negyven perc után elunom és szervezek magamnak egy szabadcsapatot, hogy menjünk ki taxival. Fogunk egy minivan taxit, beférünk kényelmesen. Négyfelé dobva a cehhet négy dollárból ki is jövök. Megint valamit zsebből fizettem, de már nem is idegesítem magam rajta… Csak érjek haza ezzel a lábbal. A tömeg egyre nagyobb kint, egyre több hülye dolgot látok és egyre rendszertelenebbnek, átgondolatlanabbnak tűnik az egész. Mit keres az AMD stand mellett egy zenélő, csicsás lámpákat gyártó cég? Persze azért néha-néha látok egy-egy gyöngyszemet is a sok hülyeség között. Persze egy csomó lényeges fotó nem sikerül. Szombaton korán lelépek kintről és azzal kárpótolom magam, hogy a Luxor IMAX mozijába beülök két filmre is – ha már se Titanic kiállítás, sem Star Trek Experience nem jutott osztályrészemül. Az első egy Fighter Pilot nevű okosság by Boeing. Háát… Látványos, azzal nincs gond, van benne sok-sok repülőgép, de mint a mellettem ülő srác megjegyzi a végén: „OK, but what is the point?” (Jó, de mit is akartak itten mostan mondani jól?) Nem akarom mondani, hogy hát azt, hogy US Airforce-nak lenni okosság, Join the Airforce / Navy / Army. (Mind áll, mert egy hadgyakorlatról volt szó, volt minden.) Szóval, ha egy amerikai így reagál, akkor gondolhatjátok, hogy a történet milyen gáz. Egész pontosan az nincs. Kicsit se. Azzal együtt nem bántam meg. Mental note: Traukát erre el kell hozni! Ja, volt benne egy F-15-ös, amit John Domonkos nevű bácsi vezetett. Ja, meg volt benne sok hülyeség is! „The world most powerful jetfighter, the F-15…” Aha… Én nem egészen így tudom ezt a dolgot, a ruszki vadászok erősebbek. A második film amire benevezek, a holdraszállásról szól. Tom Hanks narrálja, meg producálja is, de ami sokkal jobb, hogy 3D. Kapunk egy marha nagy, iszonyat túlméretezett szemüveget, amitől 3D-lesz. Nem a szokott piros-zöld trükk, hanem valami optikai szűrő. D Ö B B E N E T E S !!! Hatásvadász persze, de az első pár percben nem állom meg és próbálom megfogni a repkedő tárgyakat. A többiek is így vannak ezzel. A 3D élmény tökéletes. Többször behunyom a szemem a repkedő holdkőzet meg por ellen, annyira jó. Tízkor vége a mókának, megyek csucsukálni.

Reggel hétkor kelek, bepakolok, felcuccolok. Délben megy a gépem, tízre kint akarok lenni. A shuttle 5 dollár, számla nincs, már nem is számolom. A gépünk tökig, megint valami lepukkant nagy madár. Kaja nincs. Szerencsére van annyi eszem, hogy a reptéren tolok egy hotdogot, meg krumplit. Mineapolisban szakad a hó. A kapunál káosz, amikor odaérek már megy a beszállítás. Már messziről hallom, hogy egy hisztérikus női hang azt kiabálja a hangosba: „Ha nem azok a sorokban ülők jönnek a kapuhoz, akiket szólítok, akkor leállítjuk a beszállítást és addig nem folytatjuk, míg nem ül le mindenki.” LOL! Bepróbálkozom a business class update-tel. Nem nyert. Beszállunk. DC10 öregebb, mint az országút. A mamáját annak aki a 2-5-2 osztást kitalálta. Persze közép kettőt kapok. Nagyon ocsmányul káromkodom magamban. A közép 1 kedves amerikai úr, a többi széken vidám holland csapat. Jó fejek és a végére tulajdonképpen kellemesebb lesz, mint amire számítottam. Persze közel sem az Airbus 330-cas komfortja és szórakoztatóközpontja. Mit is beszélek!? A kivetítő lepukkant, fényerőtlen, színtelen, kiöregedett, kizsigerelt ócskaság. Félrehord, borzalom. Valaki rosszul lesz, kiviszik a mentők. Valaki balhézik, kiviszik a biztonságiak. Hollandok jó fejek, beszólogatunk: „Kick it!”, „20 bucks on the tall guy!” Végre kitolnak a kaputól. Jégtelenítés. Lassan, nagyon lassan. Iszonyat késéssel szállunk fel. A végére 55 percet csúszunk, pont tíz perccel késem le a pesti gépem. Marha sokan elkésnek, de én kussoljak, mert van aki Delhiből! Kiolvasom a Havas könyv második kötetét, aztán megnézek egy filmet. Elaludni próbálok – valamennyit talán sikerül is – de a nyakam kész lesz. A kaja undorító, valami rízses-currys, vegetáriánus iszonyat. A csirke még rondább. Amsterdam sohasem volt még ilyen távol! A transferpultnál tömeg. Megkapom az új beszállókártyám 10 óra helyett 13.15-re. Budapest még sohasem volt ilyen távol. Elvonszolom magam a kapuig. Buszos kapu. Rosszat sejtek. Kivisznek a géphez. Először légcsavarokat látok… Oh-oh… De nem, Fokker 100 egész csinos és esküszöm nagyobbnak tűnik a hely, mint a DC10-en. Ülünk. Ülünk. Késünk. Ülünk. Némi morgás. Ülünk. Női kapitány a hangosban. Szabadkozik. Small technical dificultyja van. Rosszat sejtek. Karbantartók kotorásznak a pilótafülkében. Sokáig. Rosszat sejtek. Egy idő után közlik, hogy a madarunk nagybeteg, valami olyan alkatrész kell hozzá, ami nincs is nekik. Visszavisznek a terminálba egy busszal és várjuk, hogy legyen egy másik gép. Kárpótlásul kapunk egy üveg vizet. Nem kérek belőle, köszi. Végül három körül elindulunk. A kaja a gépen egy fagyott, száraz szendvics, valami nagyon hagymás fűszervajjal. Az italosztást már nem is bírom kivárni, elalszom. Trauka kijön értem, a nagy bőröndöm – meglepetésemre – befér a bogárba. Nem tudom elmondani mennyire hálás vagyok. Hat óra késéssel megérkezem.

Kedden reggel orvosnál kezdek. Leszúr a körzeti, leszúr a röntgenorvos, leszúr a sebész, hogy ezzel a lábbal miért nem mentem előbb orvoshoz. Kapok egy gipszes kötést, de nem igazi gipszcsizmát, hanem egy véknyat. Jövő héten, kedden kontroll. Addig pihi itthon.

Nincsenek megjegyzések: