2006-01-07

Viva Las Vegas - Első rész

CES 2006. Las Vegas – Az utazás

Már Detroitban várom a második csatlakozásom, mikor ezeket írom. Nem akarom elkiabálni, de az utazás eddig meglepően kellemes volt.
Amsterdamig Malévval mentem – megint úgy néz ki, hogy úgy sikerül KLM-el utaznom, hogy nem is látok KLM gépet belülről. Malév meglepően kellemes benyomást tett. A check-innél, kedves volt a hölgy és kifejtette, hogy ő szívesen menne Vegasba. Ablaknál ültem a 737-700-on, mellettem két Japán lányka. Az egyik légiutaskísérő srác – mint akit a skatulyából húztak ki, úgy festett, és bár megrögzött hetero vagyok, el kell ismernem jóképű is volt – egészen meggyőző japánsággal olvasta be nekik amit be kellett. Bár nem vagyok mérvadó a nyelvben, mert az ismereteim a „Nikataja máni nó bóré”-ig (Mászd meg a Nikata hegyét! A Pearl Harbour elleni támadás fedőneve.), meg a Shogun sorozat, „Andzsinszamás” hülyeségekig terjed, azért lehetett sejteni, hogy nem papírról olvassa, amit mond. A lánykákkal minden oké volt, kis helyen elférnek és nem is rosszalkodtak, vagy valami.

Amsterdamban a biztonsági ellenőrzés és a kikérdezés kifejezetten kedélyesnek volt mondható. Fiatal sráccal beszéltem, nagyon szívélyes volt és azzal indított, hogy „Fogadjunk, hogy a CES-re megy!” Szóval mint kés a vajban! Még az átvilágítógépet kezelő lányka is kedves volt! Aszonta, hogy „Fogadjunk, hogy az egy mikrofon a táskádban!” Northwest Airbus 330-cal ugrottuk át a pocsolyát. Mit mondjak élmény volt! Életemben először oldalt ültem és végre nem középen a szivatósban – igaz nem ablaknál. De így jártam jól, mint arra később rájöttem. Az Airbuson 2-4-2 az osztás, de az ablaknál lévő ülésen a lábhelyet alattomosan megzabálja egy elektronikával teli doboz, nem lehet kinyújtózni! Az elektronikának meg azért kell a doboz, mert mindenki előtt képernyő van, on demand, leállítható-visszatekerhető videókkal, legalább 20-25 filmmel, játékokkal – tök jót Bejeweled-eztem – és jó drága SMS, E-Mail küldési lehetőséggel! A kezelőszerv egy vezetékes távirányító, ami az ülés könyöklőjébe van süllyesztve, onnan kipattintható és aztán a játékokhoz még joypad is. Persze már egy kicsit elhasználódott volt az egyik gombja, a Toy Story-t (film, nem játék) nem sikerült előcsalni, szóval meghekkeltem a rendszert. Notbookot elő sem vettem, mert egyszerűen nem lett volna elég a hely. Az előttem ülő azonnal hátradöntötte az ülést, nem volt hely. Ja, idáig szerettem a NW-et, mert dobozszám mérték az innivalót, nem pohárszám. Na, ez változott. A fenébe!

Detroitban ácsorogtunk jó tíz percet a betonon, míg az előttünk lévő, késő járatot eltolták végre a kaputól. Marha sokat álltunk sorban, de egy olyan inmigration officer lánykához kerültem, aki szerintem éppen műszakot adott le, mert úgy szórta át a népeket, mint a pinty! Kedves volt, nem kukacoskodott és a végén kijött belőle egy „Jó utat József”. Teljesen paff vagyok még most is! Ilyen is van? A csomagom is megvolt, feladtam a futószalagra, hogy menjen tovább, remélem odaérünk Vegasba, bár arról nem is álmodom, hogy megúszom a taxifizetést a hotelig. Éhes vagyok, de nem látok a környéken gyorskajáldát, kénytelen leszek a légitársaság kényére-kedvére hagynom magam kajailag. Szóval itt ülök a kapunál. Most mondták be, hogy keresnek két önként jelentkezőt, aki 300 dollár visszaadásának fejében holnap megy Vegasba. Jól jönne, de kizárt. A gép végül egy 757-200, de olyan koszos és lelakott, hogy jaj! Az ülésem szét van ülve és nem is gondoltam, hogy ilyen régi 757-es is van. Hamutartós székek, a mosdóban is hamveder, az ülésben hangerő szabályozó potenciométer, meg tekergetős „állomásválasztó”. Mi ez, múzeum? Kaja nincs, három dollárért akarnak eladni snack csomagokat. Aha. Mamátok! A plafonról viharvert monitorok lógnak, nem kapcsolják be őket. A négy órás út pokoli, a végére kitekert nyakkal el-elalszom, olyan 5-10 percekre, gondolom büntetés, ahogy horkolok. Marha sokára jön ki a csomagunk, persze nem küldtek értem, befizetek 5 és fél dollárt kisbuszra. Arra is sokat kell várni. A sofőr elszedi a jegyet – na, ezt sem fogom elszámolni! Ügyes. A szálloda óriási méretű, a szobám követi a műegyiptomi dizájnt. Pezsgőfürdős kád van, íróasztal nincs. Cumi. Utolsó erőmmel még megkeresem a CES regisztrációs pultot, ami elvben éjfélig nyitva kéne legyen. Természetesen kihalt. Sebaj, reggel lesz mit csinálni. Beülök egy kád meleg vízbe és húsz perc után bezuhanok az ágyba.

Első nap – Bill Gates Keynote-tal és balesettel súlyosbítva

Háromnegyed nyolckor ébredek. A falak papírvékonyak és a szomszédom ébresztőórája kelt. A mai feladat: megszerezni a sajtóbelépőt, regisztráltatni a kamerát, esetleg felvenni felkonfot, meg lekonfot, bejutni a Bill Gates Keynote-ra és felvenni. Miután kidörgölöm a csipát a szememből, minden elektronikai cuccot töltőre kell raknom, mérlegelnem, hogy mit cipeljek most magammal. Aztán kajálni valamit. A szállodába jövet láttam, hogy a Tropicana-ban Titanic kiállítás van, felhozott eredeti tárgyakkal. Valamikor jó lenne megnézni, de „előbb a munka, aztán a szórakozás Miguel!”

Sam. Joe tervez, Isten végez! Miután ezeket leírom, lezuhanyozom. Kilépéskor elnézem a küszöböt és sikerül úgy kilépnem a zuhanyfülkéből, hogy kificamítom a bal bokám, ami szerencsére azonnal visszaugrik a helyére. Sikoltok egy jóízűt de, se el nem esem, se leülni nem merek, csak állok, mint Bálám szamara. Mikor kicsit magamhoz térek, berakom a hideg víz alá, de nem segít, másodpercek alatt – szó szerint – bedagad bucira. Megpróbálok ráállni – sikerül. Nem is fáj nagyon. Rájövök, hogy sántikálva, de egész jó sebességgel tudok haladni vele. Istenem, én sehová nem megyek többet külföldre, mert ha így megy tovább, dobozban visznek haza legközelebb!

Lesántikálok a tegnap éjjel felfedezett pulthoz. Kedves idősebb hölgy. Nála csak a belépő tokját lehet átvenni, belépőt nem. Zseniális! A dolog úgy működik, hogy megkapod postán a belépőt és aztán itt kell átvenni a tokot, mert a kettő csak együtt érvényes. Vagy nem kapod meg és itt veszed át mindkettőt, de hol? Nem értem, mi benne a logika, de hát ez van. Viszont ma már van shuttle. Elkocogok oda, ahová mondják. Jön is, felkapaszkodom és egy színes bőrű hölgy is. Beszélgetést kezdeményez és rájövök, hogy ebben az országban az tök jó, hogy az emberek közvetlenek, vadidegenek kedélyesen elbeszélgetnek egymással – mondjuk sorban állás közben. A CES négy helyszíne közül megérkezünk az egyikhez, ami a Sands nevű hotel konferenciaközpontja. Kedvesen elbeszélgetek a badgekészítő nagyikkal, akik amikor kijön a badge a gépből, meglepődve közlik, hogy „Jaaaa, Press? Akkor menjek egy emelettel feljebb a még épülő kiállítás sajtószobájába. Megteszem. Megkapom a belépőt, a tokot, egy matricát a kamerára, hogy használhassam a CES területén és egy ajándék táskát, ami azért jó, mert gurulós. Ebbe átköltözöm – később életmentőnek bizonyul. A lábam tűrhetően működik. Megpróbálom megtudakolni, hogy mi az ábra keynote ügyben, miszerint bemehetek-e jegy nélkül. A nénik azt mondják az infópultnál, hogy nemcsak hogy kéne, hogy legyen jegyem, de már ne is erőlködjek, nincs hely. Nem hiszek nekik, mert a sajtóanyagban nem ez volt. Lévén a rendes helyszín eléggé sivár kívülről – a Sands konferenciaközpont, meg a LVCC is – keresek egy jónak tűnő helyszínt a Venetian hotelnél, tripodra rakom a kamerát, leülök egy műmárvány lépcsőre és elkezdem felvenni a felkonfot a mikrofonnal. Azonnal ott terem egy biztonsági őr, hogy van-e erre nekem engedélyem. Megnyugtatom, hogy ez amatőr kamera, amatőr célra. Ebbe belenyugszik, vagy csak nincs kedve faszfej külföldiekkel veszekedni – inkább ez utóbbi, lévén mikrofonnal a kezemben, állványon álló kamerával mondom mindezt. Találok a közelben egy bevásárlóközpontot, Wendy’s-ben eszem a legkisebb menüt és egyáltalán nem vagyok később éhes, pedig egész nap mászkálok aztán és nem eszem semmit. Mitől van ez? Lehet, hogy húsból van a kaja? Rengeteg időm van még a keynote-ig, töprengek, hogy visszacsúszom a szállodába lepakolni ami nem kell. Aztán meggondolom magam, átbuszozok az LVCC-be. Piszok messze vannak egymástól a helyszínek, nem is értem, hogy ezt hogy a frencba gondolják. A pressroomban géphez jutok – nem tettem bele reggel a táskába a notebookot és levelezek az otthoniakkal, meg Messengerezem is. Mivel van nálam USB kulcs, nekilátok cikket írni az online-ra. TRf még bent van otthon este 10 körül, megbeszélek vele apróságokat, majd mikor elkészülök, elküldöm neki az anyagot. Császkálok egy sort – ekkor már kicsit jobban fáj –, megpróbálom lekövetni, hogy mi, hol van. Áttotyogok a Hiltonba. A keynote fél hétkor kezdődik, fél négykor már sor van. Beállok a sajtósorba. Összebeszélgetek egy kollégával. Odajön hozzánk egy szervező néni és kezünkbe nyom jegyeket, hogy ne várjunk, menjünk. ZSENIÁLIS! Megkérdezem, hogy ugye lehet videózni, mert TRf a messengeren azzal rémített, hogy semmilyen MS eseményen sem lehet. Bejön. Strictly forbidden! Affenébe! Ákos őrjöngeni fog! Gyorsan írok neki egy SMS-t, de előtte még megkérdem, hogy ez csak BG keynotejára vonatkozik, vagy mindenre. Mindenre, ami előadás. Ha profi broadcast cuccom lenne, akkor rádughatnám az ő cuccukra és felvehetném az ő vágásukat, de azzal sem lennék előrébb, lévén itt ugye NTSC van. A frissen szerzett haversrác tapasztalt, csodálkozik: „Ez a jegyadás még sohasem jutott az eszükbe!” Időnk még mindig sok, de a kiállítás épül és annyira messzire van innen a sajtószoba, hogy nem megyek vissza, mert erősödik a fájás. Először lerogyok kint egy kőpadra – nem tudom hány fok van, de a bőrdzseki jól jön. Kezdem érezni, hogy fázom alulról. Kicsit mászkálok a Hiltonban, ahol lelek egy Star Trek Experience nevű dolgot. Játékterem résszel kezdődik, csomó Star Trek like díszlet közé beépítve. Aztán valami kiállításba torkollik. Ezt is meg kéne nézni, de ekkor már félek, hogy nem lesz abból semmi, mert a bokám dolgozik. Akkor még azzal a „hello, itt vagyok, ne feledkezz meg rólam!” fájással. Rájövök, ha ülök, nem fáj. Viszont ha el kell indulni, csak totyogok mint a pingvin a hóban és nagyon rázendít a fájdalom. A dagadás átalakul arra a formára, amit a cipő enged neki. Bejutunk a keynote-ra és rácsodálkozom, hogy mennyire kicsi is ez a színházterem. Bolondok ezek? Ekkora helyre ilyet tenni? Nagyon jó széket kapunk, középre, a színpadhoz viszonylag közel. Mikor vége, fél nyolc. Shuttle hatig volt! Szervezés rulez. Persze ezt úgy tudom meg, hogy visszatotyogok az LVCC elé, ami legalább egy kilométer, de most ötvennek tűnik. A lábam mostmár NAGYON fáj. Fogok egy taxit, de persze a sorban ácsorgók közül mindenki az ellenkező irányba tart. Legalább a keynote jó volt, egymillió képet csináltam. Persze az elején mondták, hogy csak egy percig lehet, úgyhogy nyomtam a gépet, míg mertem. Mikor szóltak, hogy álljak le – jó hangosan, de az egész sornak, mert senkit nem érdekelt – akkor elraktam. A taxi 15 dollár borravalóval. Jó sokat mentünk egyébként, tényleg a Strip másik vége ez a hotel. A sofőr persze számlát nem ad, de kérek. Erre ad egy cetlit, amit én tölthetek ki. Se pecsét, se semmi nincs rajta, akár én is nyomtathattam volna otthon. Hát, ha ezt elfogadják, meg leszek lepve! Feltotyogok a szobába. A folyosó végén van kólaautomata meg jégcsináló gép – minden szállodában van itt, nem tudom mi a fenének az amcsiknak ennyi jég. Most jól jön. A Marantz sajtóanyag egy visszazárható nylonban van, abba megy a jég, az meg a bokámra. A zokni levétele is fáj, a bokám olyan csúnya, hogy megdöbbenek. Tiszta véraláfutás az egész. Ebből mi lesz?! Elvben dolgozni akartam, leírni amit a keynote-on láttam, hiszen míg friss, addig könnyű. De… Szóval megüt a fáradtság. Azt tervezem, hogy majd holnap a sajtószobában dolgozom. Úgyis az egész nap a Microsofté. Csak lábra tudjak állni majd reggel! Ha nem megy majd, nem tudom mi lesz.

Második nap – Microsoft kerekasztalok és öngyógyítás

Reggel nagyon nehezen állok lábra, de rájövök, ha erőltetem, akkor egy idő után nem fáj annyira. Nagyon be van dagadva, és a véraláfutás is megy felfelé a lábszáram felé. A shuttle-el elmegyek az LVCC nevű helyhez, beveszem magam a sajtószobába. Még jut egy kis maradék csokis fánk, zsarueledel. Ez úgy néz ki, hogy nagyon sok cukrot rátesznek a fánkra, aztán vastagon csokit a közepébe meg valami krémet. Legyűrök kettőt, de forog a gyomrom tőle, tényleg. Rá akarok nézni a leveleimre, de azonnal lerohan az otthoni csapat a Messengerben. Gyakorlatilag le vagyok szúrva, mert TRf-nek küldtem cikket az online-ra és miért nem küldtem el nekik is. Nem értem a dolgot, hiszen csütörtökben egyeztünk meg a CW-s cikkre, az meg ugye most van. T is előzetest kapott, képek nélkül. Egy még meg sem nyitott kiállításról marha nehéz írni, ugye. Ami meg még ennél is nehezebb, az a fotózás. Az építés ideje alatt a kiállítói területre nem is engednek be. Mindegy, én vagyok a bűnös. Indulnom kell az MS kerekasztalokra. Semmi olyat nem tudok meg, amit előző este Bill nem mondott el, de egy csomó dolgot meg tudok kérdezni. Tök jó! Komolyan. Egész jó beszélgetés kerekedik a végére. Az első az bemutató, forgatok lelkesen, remélem használható lesz. A második tényleg beszélgetés. Bevallom, nem tudom szó nélkül megállni és szólok, hogy azért tök jó hogy vannak ezek a feature-ök a Media Player 11-ben, amit csak az amik tudnak kihasználni és ne kövessék el azt a hibát, hogy egy csomó embert magukra haragítanak vele. Legnagyobb megdöbbenésemre felírják maguknak, mondván tök igazam van. Aztán az egyik ember megkérdi, hogy hogyan népszerűsíteném a Vista új feature-jeit a mi régiónkban. Benyomom a magazin cover CD, cover DVD ötletét, meg azt is, hogy miért nem adnak az új Xbox-ok mellé valami demó anyagot DVD-n. Nem tudom, hogy az udvariasság mondatja-e velük, vagy sem, de megint elhangzik az, hogy ez egy jó ötlet és ezt is felírják. A két kerekasztal között van egy óra szünet, addig beveszem magam egy fotelbe az MS sátorban elkészítem a cikket. Rájövök, hogy nincs elég kép, ezért visszatotyogok a legközelebbi és egyben leghangosabb pavilonba fotózni, meg videózni. A lábam dagad és a cipő kezdi kisúrolni. A sajtószobában olyan tömeg van, hogy mozdulni sem lehet, de van Wi-Fi még ha piszok lassú is. A cikk elmegy, a képeket felteszem az FTP-mre és SMS-t is küldök Pistinek. Nem erőltetem tovább a mászkálást, mert már eléggé fáj a lábam. Megyek a shuttle-höz. Ott szólnak, hogy az ami nekem kell, az legközelebb csak két óra múlva jön – elképzelésem sincs, hogy miért – de kimondhatatlanul zseniális a szervezésük! Elmegyek egy másikkal, ami két hotellel odébb tesz le, ami legalább három kilométer séta a fájós lábammal. Így több mint másfél órát vesz igénybe a visszajövetel. Hát köszi! Mikor lecuccolok a szobában, akkor jövök rá, hogy iszonyat éhes vagyok. A Luxorban McDonalds van, igénybe veszem. Jóllakok, de emlékeztetnem kell magam, hogy ez itt is vacak. Visszamegyek a szobába és leveszem a cipőm… Huhh… A teljes lábfejem véraláfutással van tele, tök forró, dagadt, borzasztóan néz ki. Azonnal eldöntöm, hogy kihagyom az MS Németország vacsoráját, amire meghívtak. Vad jegelésbe kezdek, ami nagyon jól esik. Megdöbbentő sebességgel olvasztom fel a jeget. Vad töprengésbe kezdek, hogy mi a fene legyen. Elvben van ugye biztosításom, de olyan horror sztorikat lehet hallani a külföldi orvosi beavatkozások költségeiről, melyről azt gondolta a paciens, hogy fedezi a biztosítása. Felöltözöm, lemegyek a recepcióra. Mondom megyek! Nem látom, hogy lohadna a lábam, de könnyebben megy a járás és a lábujjaimat is tudom mozgatni. Legnagyobb meglepetésemre egy ekkora dög nagy szállodában nincs orvos! Hány száz szoba van itt? Menjenek a fenébe, de tényleg! Hívják a security-t, akinek persze az az első kérdése, hogy itt történt-e a szállodában a dolog. Egyszerűvé akarom tenni az életem, azt mondom, hogy a városban, ne idegeskedjenek azon, hogy be akarnám perelni őket. Felajánlanak tolókocsit is. Kapok egy listát a közelben dolgozó orvosokról, klinikákról és kórházakról, de előre szólnak, hogy a két legközelebbi csak az államon kívül kiadott biztosítást nem fogadják el, ellenben Visa-val tudok fizetni és majd otthon elrendezem a biztosítóval, a többit nem tudják. Megköszönöm, azt mondom, hogy felmegyek a szobába a kabátomért és aztán eltaxizom valamelyik kórházba. Itt fent átnézem a listát és mérlegelek. A lábam csúnya, de a jegelés használni tűnik. A térdemmel kapcsolatos tapasztalatokból sejtem, hogy ezt le kéne csapolni, de ha azt megteszik, akkor szinte biztos, hogy nem fogok tudni egyedül járni. A lecsapolás után is a borogatás volt az előírt kezelés. Úgy döntök, hogy míg bírom, jegelem, holnap reggel meg meglátom mi lesz, de annak nem látom értelmét, hogy eltaxizzak találomra valahová ahol aztán esetleg közlik, hogy nem nyertem a biztosításommal. Igyekszem majd eleget tenni holnap az utolsó MS kötelezettségemnek. Rohadtul nyomaszt, hogy nem igazán jeleskedem a munkámban, ez nem az én stílusom. A sajtószobában átnéztem a nagyobb oldalakat, hogy mit írnak a CES-ről, de csupa idétlenséget találtam, meg azokat, amiket én is megírtam, sőt! Úgy érzem sokkal mélyebb elemzést írtam eseményekről. Ez valamelyest megnyugtat, bár a PC Worldös leütésigénynek még a közelébe sem járok. Jobb ötletem nincs, majd a képekkel operálok, lévén elég sok érdekességet sikerül lefotóznom. Holnap még igyekszem hozzátalálni ezt-azt, főleg az Intel keynote érdekelne, amit kihagytam ma kénytelenségből. Ehhh… El vagyok átkozva, mint Bagaméri!
Képszekció a végén horrorral! Tovább csak erős idegzetűeknek!
ÉN SZÓLTAM!!

A hajtómű ember ellen nem véd!


Isten hozott szép városunkban! Hát, én ilyesmit biztos nem írnék egy kukára...


Szépséges, természetes keblű hölgy, napszemüveges kiskutyával. Pinky and the Brain.


Esemény után.


Péntek reggeli állapot. A másik oldal is ugyanilyen színű.

2 megjegyzés:

Trau írta...

Napsugarast!

Biztos, hogy A-330-as volt az a NW-gep az oceanon at? :)

Trau

Sam. Joe írta...

Egészen biztos! Gondolom EROPS (ETOPS?).