2005-12-16

Na, ide!

Azzal kezdődött, hogy Ferihegyen az El Al biztonsági szolgálata szétkapott apró pici darabokra. De szó szerint. Elvittek egy hátsó szobába, ahol minden holmimat szétszedtek egy másik szobában. Nem előttem, hanem egy szomszédos helységben. Mindent apró darabokra kaptak szét, még a hitelkártyáimat is a pénztárcámból kiszedve kaptam meg, de fogkefémet is kiszedték a tartóból és egy mocskos műanyag kosár alján leltem meg – köszi. Biztos én vagyok alultájékozott… De létezik robbanó fogkefe? Megértem én, hogy félnek, ez OK, de… Szóval ez azért túlzás! A legfurcsább az volt, hogy csak a notebookomat engedték magamnál tartani, minden mást – a gép töltőjét, a fényképezőgépem, az aksikat hozzá, tényleg mindent – be kellett tennem a sporttáskámba, amit feladattak velem. Amikor tiltakoztam, hogy már bocs, de a méregdrága fényképezőgépet szeretném magamnál tartani, nem engedték meg. Hogy lelőjem a poént, szerencsére és szerencséjükre nem lett semminek semmi baja, mert olyan botrányt még nem látott ez az ország, amit én vágtam volna ki, hogyha valamim eltűnik, vagy tönkremegy a hülyeségük miatt. Pusztán kíváncsiságból utána fogok nézni, hogy van-e joga egy légitársaság biztonsági szolgálatának ehhez. Szerintem nincs. Nem hiszem, hogy hirtelen a törzsutasuk leszek. Egy ilyen megalázó szituációban nem lehet elég kedvesnek lenni. Áldom az eszem a meghívólevélért! A kikérdező ember – fiatal srác – valamilyen Tamás, időnként eléggé bunkó és még hülyének is néz.

A gépen tapasztalnom kellett, hogy más utasokkal nem jártak így el, pedig Magyarok voltak azok az emberek is. Bele kell nyugodnom, hogy terrorista pofám van. A hosszított 737-es egyébként kongott az ürességtől és így meglehetősen kényelmesen utaztam. Hiába NextGen, kis lenyíló képernyőkkel, a szövet üléshuzatok eléggé koszoskák voltak. A felszállás előtt az ablakból kinézve láttam egy fura szerzetet. A b-oszlopig Opel Frontera, onnan valami nagyon fura dolog. A b-oszloptól kinő belőle egy nagy púp, a tetején egy kályhacsővel. Gondolom nem teniszlabda-lövöldöző gép. Trauka talán tudja, hogy mi a fene lehet. Persze „Rendőrség” felirata van és nincs rendszáma, hanem az a reptéri furcsa kis rendszám helyettesítő van rajta. Lefotózni persze nem maradt mivel, még telefonnal sem. Életem legviccesebb safety lecture-jét nyomták le, tényleg mindenki odafigyelt, csak éppen azt nem tudom, hogy a poénkodás mellett ilyenkor megmarad-e a lényeg? A légikisasszonyok kedvesek voltak – és ismerjük el – csinosak is. A kajával sem volt semmi baj, gyümölcsök és köztük füge is volt a tálcán. Ellenben az innivalóval meglehetősen fukarak voltak. Egyszer kaptam egy fél pohár vizet a körbehordott palack maradékát, lévén én ültem leghátul. De aztán ennyi. Semmi más, csak a kajakor kávé meg tea. Bevallom ez nem tetszett. Mental note: El Al is bevezeti a Connexion szolgáltatást a hosszú távú járatain. Ja, és ők is rosszul írják le a Wi-Fi-t a fedélzeti magazinban.

A megérkezés eseménytelen volt, hamar és könnyen beengedtek az országba. Igazából az útlevél ellenőrző csajok azzal voltak elfoglalva, hogy valakit hívtak mobilon és egymás kezébe adogatták a telefont. Mint egy nyolcadikos lányosztály, csak éppen nem röhögcséltek hozzá. Már azon voltam, hogy szólok, hogy „helló, itt vagyok!” Mikorra odaértem a futószalaghoz, már ment körbe-körbe a cuccom. Kicsit kergettem, de utolértem. Gyors inspekció – szemre minden megvan. A mobilom bekapcsol bár jéghideg, a fényképezőgép is az de azt ott nem próbálom ki.

Az értünk jövő embert is elég hamar megtaláltam, igaz nem volt ott amikor kijöttem a lezárt területről, úgyhogy hülyén mászkáltam egy kört a taxisok között, mert az volt a programban, hogy a taxiknál kell őket keresni. Megvártunk még két orosz kollégát, aztán húztunk a hotelbe. A huszonfok plusz, a mínusz 5-7 után eléggé mellbeverő, de nem mondom, hogy nem élvezem. A reptérről egy hatalamas vargabetűvel lehet csak kijönni az autópályára. Nyilván nem véletlen. A bevezető úton van egy ellenőrző pont is, ami valószínűleg szintén nem véletlen.

Tel Avivból olyan sok mindent nem láttunk. A levegőből nem tűnt szépnek. Vonalzóval húzott utcák, néhány toronyház és kész. Aztán a kocsiból is ilyennek tűnt. Aztán rájöttem, hogy mi a bajom, hogy mitől ronda. Minden beton és minden szürke. Díszítés semmi, a homlokzatok mint egy lakótelepen. Nem szép na, de ne temessük, nem láttam még jóformán az egészből semmit és hát Budapestet sem a Havanna Ltp. után kell megítélni.

Tehát a Hiltonhoz hajtattunk. Az érkezésnél sokkoló, hogy a hotel ajtajában áll egy srác egy kézi fémdetektorral. Eléggé gyámoltalan a lelkem és valószínűleg nem tűntem neki eléggé értékes trófeának, ezért beengedett. A szobában azonnal beálltam a zuhany alá. A szálloda eléggé lepukkant, a folyosón egyenesen büdös van. A légkondit nem tudom lekapcsolni, az „óefef állásban” (gyengébbeknek az ő kedvükért: OFF) is simán megy tovább. Ha kinyitom az erkélyajtót, amire elvben le kéne állnia, akkor is. Hát… Nem itt fogom kockásra aludni a fejem. Ami viszont jó, hogy itt vagyunk a tengerparton, úgyhogy pancsi után azonnal húztam le fotózni, meg hallgatni a hullámokat és naplementét nézni. Hamar elment a kedvem tőle. A szállodasor a parton inkább tűnik bunkersornak. Ronda nagy betonketrecek. A part biztos hangulatos nyáron, de most inkább koszt meg – már bocs, de – kutyaszart láttam. A víz illatát sem érezni, kiábrándító. Visszatértem a szobába, a hotel melletti icuri-picuri parkban összefutottam Markussal az egyik Német Inteles arccal. Pont azt csinálta, mint én. Megnézte München mínusz soka után az itteni plusz huszonját és a tengert. Beszélgettünk kicsit, aztán mindketten mentünk a dolgunkra. Én géphez ültem, róla fogalmam sincs, hogy mit csinál. Nyolckor lesz velkom diner, aminek szívből örülök, mert már most kopog a szemem és az még négy óra. Remélem gyorsan eszünk és aztán fellógok aludni, mert most azt nagyon tudnék. Legalább a tévében van National Geographic, szinkronizálatlanul, héber felirattal.
Mental note: letitkosítani a szöveget a notebookon, hátha megint kipakolnak visszafelé is, mint idefelé.

Lévén a nagy büdös semmi kellős közepén vagyunk a parton – üzletek sehol – a hotel boltjában vennem kellett borotvát, meg egy csomag rágót. Hát… Életem legdrágább borotvái. Na, mindegy, köszi El Al. A liften van egy poénos üzemmód, „sabbat control”. Mint tudjuk sabbatkor a zsidók nem dolgozhatnak és a liftgomb nyomkodás is melónak számít. Ezért olyankor a lift minden állomáson és megállóhelyen megáll. Felmegy-lemegy, az ember meg csak besétál. Poén. De akkor autót sem lehet nekik vezetni? Vagy az szórakozás? Érdekes.

Este vacsi a szállodában az arcokkal, szerencsére vannak ismerősök de összehaverkodtam egy Olasz, meg egy Holland arccal is.

Zorba the Geek
Az első munkanapunkat csak úgy tudnám összefoglalni, hogy elvittek a geek mennyországba. A fejlesztőlaborban van egy tesztelő részleg, ahol 0-24-ben megy a nyúzóteszt. Helyenként alaplapra csak alig-alig emlékeztető tárgyak – kétszer, sőt, négyszernél is nagyobbakban – mennek a procik, mindegyikre rátéve valami spéci analizátor. Láttunk működő Yonah-t, nyamm. Kultúrsokk egy: rengeteg fiatal dolgozik mindenhol és nagyon sok a csaj. A security-nak itt teljesen más jelentése van. Nem egy izomagyú balfék egyenruhában fontoskodik, hanem a környezetébe beolvadó ember, udvariasan ellenőriz és furán dudorodik a ruhája itt-ott. Kapuk, sorompók mindenhol, meg olyan szögek az úton, melyekre ha jó irányból hajtasz rá, akkor lefekszenek, ha rosszról, szétvágják a gumit, de talán még a felnit is megdolgozzák akkorák.

Van egy Spanyol srác, akin fekete Microsoft póló van. Az elején „geek” felirat, a hátulján a geek definíciója a szótárból. Állat! Először greeknek, azaz görögnek olvastam messziről. Ilyen kell nekem is, vadállat!

A gyönyörű napsütés, meg a meleg sokkoló, jó szar lesz hazamenni a hidegbe. Persze csak a buszból látjuk egy-egy órára, a nap java részét ablaktalan szobákban töltjük. Az Intel jó marha nagy Izraelben. Gondolta a fenyő, hogy itt tervezték a 8087, 80287, 80387, Pentium MMX procikat és itt is gyártották őket. A Centrin… izé Pentium M-et tudtam, de ezeket nem. Mentünk egyik helyről a másikra, mert két gyár és több tervezőközpont is van. A fene vinné, hogy sehol sem lehet fotózni. Állat dolgokat láttam, nagyon jó illusztrációk lettek volna a cikkhez, de hát, amit nem lehet, azt nem lehet. Mindenhol a belépésnél security. Fémkeresők és beléptető kapuk. Nagyon nyomasztó!

Van velünk egy srác – Dél Afrikából talán – szegénykém akkora, mint egy nyolcéves, két mankóval megy és egyáltalán nem értem amikor beszél, mert olyan a hangja, mint amikor valaki héliumot szív. Nagyon röstellem a pofám, de igyekszem értelmes képet vágni, amikor beszél hozzám, pedig a negyedét sem értem. Ráadásul láncdohányos is. Persze csórónak mi vesztenivalója? A Britek hozzák a formájukat, mindig késnek mindenhonnan. Barátságosak, meg minden, ezzel nincs baj, csak hát tökre idegesítő, amikor húsz percet várunk a buszban, pedig aludni is lehetett volna az alatt az idő alatt. Van velünk két Francia fickó. Fennállásom óta a második alkalom, hogy Francia kollégát látok egy nemzetközi eseményen. Értenek angolul, de egy büdös szót sem váltanak senkivel. Az egyik helyen kifogom az egyiket magam mellé. Véresre rágja a koszos körmét és olyan büdös, hogy majdnem hányok. Keresek egy rágót a táskámban, ami szerencsére elnyomja a szagát. Megpróbálom meredten nézni a kivetített slide-ot, hogy ne lássam, amit csinál. Az egyik gyárban ebédelünk egy – nem vicc – olyan kafetériában, ami az alagsorban van és bombaóvóhely. Vastag falak, dupla páncélajtós zsilip, a klotyó csövei a betonfalon kívül. Rémes. Ráadásul az egyik Brit fickó ül mellettem, aki úgy csámcsog, mint egy hároméves.

Este egy bevásárlóközpont tetején lévő étteremben kajálunk. A kaja szuper. Az egyik pincér megdicséri az órámat. A Holland sráccal azonnal megszavazzuk, hogy buzi. A bevásárlóközpontba kettős ellenőrzés után lehet belépni, az első pont mögött úgy áll a fegyveres őr, hogy az ujja a fegyver ravaszán van. Jaaaaj, ez szörnyű!

A vacsoránál kiderül, hogy a többiek maradnak még egy napot. Ez úgy történik, hogy Marcus megkérdi, hogy miért nem akarok Jeruzsálemben várost nézni, miért megyek haza csütörtökön. Én ártatlan arccal mondom neki, hogy „mintha lett volna módom választani”. Erre közli, hogy „az izraeli ügynökség nem ajánlott több időpontot?” Mondjuk úgy, hogy „kicsit pipa vagyok”. Erről lecsúsztam a hülyeségük miatt.

Jé, Magyar!
A második napon a kelés iszonyat nehezen megy. Összepakolok mindent, és cipelem magammal, mert majd Jeruzsálemben szednek össze, hogy kivigyenek a reptérre.

Az első gyárban az atyaúristen bácsi örömmel konstatálja, hogy Magyar vagyok, mert neki a mamája volt erdélyi és persze beszél magyarul. Ugyanezt mondta a hotelben a srác is. Nahát!
A nap lemegy eseménytelenül, a második gyárlátogatásnál bevisznek a tisztaszoba öltözőjébe is. Hajháló van rajtunk, fehér kesztyű és cipőre húzható nylonbigyó. Hülyén nézünk ki, mint az állat, most örülök először, hogy senkinél sincs fényképezőgép. Az Intel az életünk végéig zsarolhatna a képekkel. A gyár étkezdéjében kajálunk. Rengeteg mindenből választhatunk szabadon. Az egész banda hamburgerezik, a szakácsok csak lesnek, hogy ki ez a sok gój, de jár a kezük mint a motolla, lapon kisütik a húst és iszonyat kafa hambucikat nyomatnak. Itt is rengeteg a fiatal és nagyon sok a csaj.

Átmegyünk Jeruzsálembe, de nem az autópályán – hogy lássunk valamit a vidékből –, amiért tulajdonképpen hálás vagyok, de a gyomrom nem az. A második előadáson már csipkednem kell magamat, hogy ne aludjak be.

Négykor végzünk, ötre jön értem a taxi. Teljes lelki nyugival kávézom, amikor rám szól az ember negyed ötkor, hogy „Miért nem vagyok még a taxinál?” Mondom neki, hogy „Mert ötkor jön! Erre mondja, hogy „Mondtam, hogy egy órával előbbre hoztuk!” Nekem ugyan nem mondta. Összekapom magam, tépek le. Ál lenn egy taxi, kérdezzük, hogy Intelhez jött, Samu névre? Mondja az ember, hogy igen. Bekászálódom és isteni mázli, hogy a csajszinak aki lekísért van annyi esze, hogy megkérdi, hogy ki van-e fizetve a fuvar. Persze nincs. Elrohan tisztázni a dolgot. Negyed órát ücsörgök a kocsiban, a taxis eléggé ideges. Visszakérezkedem az épületbe, próbálom megtalálni az embereimet, hogy most mi a rák van már. Persze nem találja őket a pultos tyúk. Én is ideges leszek, ráadásul már előre ideges vagyok attól, ami a reptéren vár rám. Nagyon nehezen előkerülnek és ketten telefonálnak jobbra-balra, hogy mi a rák van már. Nincs az az isten, hogy én ezt kifizessem! Egyrészt nincs pénzem, másrészt hitelkártyám van csak, harmadrész az Asussal is hogy jártam. Fél év kellett, hogy visszaköhögjék a pénzem. Suxx. Aztán kiderül, hogy a taxi nem is taxi, hanem valami más. Átszállok, a taxis ideges és megpróbálja kifizettetni a több, mint húsz perc várakozást. Tulajdonképpen igaza is van. Nem várom meg a végkifejletet, a helyi főerővel alkudoznak, ez megy nekik nélkülem is.

A reptérig vidáman elbeszélgetünk a sofőrrel, szegényke nem fog borravalót kapni, nincs miből. A reptérre vezető úton az ellenőrzőpontnál kikérdeznek. A bejáratnál kikérdeznek. A csarnokban kikérdeznek és megkérdik a főembert, hogy mehetek-e a röntgengéphez. Mehetek. Ott kikérdeznek. Aztán elküldenek a vizsgálócsapathoz. Csupa fiatal. Kedvesek, végig „Sir” vagyok, gyorsak, hatékonyak. Szétszednek, de olyan óvatosan bánnak a dolgokkal, mintha az övék lenne. Ja és mosolyognak is hozzá! Az egyikük lány és ez levesz a lábamról, na. Szóval tök normálisak, lehet velük picit viccelődni is. A cuccomat úgy vizsgálják a röntgenen kívül, hogy egy botra valami szövetet erősítenek, ezt húzkodják végig a cuccon és végül egy elemző szerkezetre teszik. Valami részecskeelemző-szimatoló stuff lehet. Egész bekísérnek az útlevél ellenőrzésig. Itt percekig várok. A csaj hatszor kérdez vissza, hogy mi a családnevem és valami olyasmiről beszélgetnek, hogy hogyan is kell ejteni. Nem gúnyos a hangnem, úgyhogy sejtésem szerint valaki valahol elszúrt valamit, aki nem én voltam. Aztán jön egy főnök néni. Az is nézi a képernyőt, amit én nem látok. Végül már nem bírom cérnával és megkérdezem, hogy valami baj van-e. „Don’t worry, everything is OK!” Oké, de a Titanicon is ez mondták az ütközés után, aztán mi lett belőle!? Végül továbbengednek. Megnyugodtam.

Ülök a kapunál, és ahogy elnézem, most nem lesz olyan szerencsém, hogy kényelmesen utazzak mint idefelé. De inkább kényelmetlenül, mint azon idegeskedve, hogy mi a rák lesz fényképezőgépemmel a csomagtérben. Szemre is sokan vagyunk és igazi Magyar szokás szerint mindenki rohan sorbanállni, mintha akkor nem ugyanarra a helyre ülhetne le.

Most mondták be a beszállást, rohannak a népek. Fasza, lökdösődjetek és álljatok sorba! A hazaérkezéskor konstatáltam, hogy az izraeli biztonsági ellenőrzést mi visszaadjuk passzportkontroll címszó alatt. Muhahahahaha.
Az elmaradhatatlan képek:
Jé, Terex! A világ legnagyobb teherautójának kisöccse!
Azért sötétben nem csúnya. Zölddel megvilágított pálmák a Hilton előtt.

Kicsit proci? 80860XP, hatvannégyszeres nagyításban. Az eredeti a fali tárlóban balra.

Nincsenek megjegyzések: